Mivel ez az első post, a blogon, ami kikanyarodik a CartoonCard által felvázolt ívről, ezért fontosnak tartom megjegyezni, a blog címe nem véletlenül nem cartooncard.blog.hu.

Szeretjük az autókat, szeretjük az autóskártyánkat, meg a többit is.

Itt át is váltok személyesre. Amennyiben lehetőleg kihagynád azt az ömlengést ami most kövekezik, akkor katt.

Még Commodore 64-et se hozott Apu Ausztriából, így a Test Drive, helyett az ő ölében ülve kormányoztuk ketten a családi négykerekűt a dűlőúton. A nagymamához menet az a kvíz mehetett csak a kocsiban, hogy milyen autó fog szembe jönni legközelebb? Trabanttal általában nyerni lehetett, és biza az is csak egy két percenként robogott el egy-egy. A nyugati autó maga volt a fekete mágia. Egy VW Bogár, az autó elképzelhetetlen netovábbja.

Estére ötéves fejjel pornó gyanánt a Lienert-t kértem, Apám mindig huzakodva, de odadta, azt amin az SM van. A sárga Maserati motoros autó. Nem tudtam, hogy annyira extra a verda, hogy meg lehet csinálni benne Bardot/Lolobridgidat/..., legalábbis Karotta szerint. Nekem az utolérhetetlen high-tech, az űrhajó, és apám mondta, hogy szép, de a motor a lényeg, nem tudja milyen lehet, de azt olvasta, hogy a Maserati. Tátott szájjal bámultam.

Ezekről az autókról, nézegettem a fekete-fehér képeket az Autómotorban, és toltam a Mecsiket, vigyázva, hogy a festék véletlen se sérüljön, mert az autóra vigyáz az ember.

És ennyi, meg volt az autóskártya. A számokkal már meg tudtam bírkózni, sötétben megismertem az országúton szembe jövő autókat a fényszórójukról, és tudtam az erősorrendet a kékhátú Kvartettben. Bevallom, valahogy a Ferrari nem jött be annyira, a Jaguárokat nézegettem a legtöbbet.

Aztán jöttek a fényképes kisméretű kártyák. Sokféle. Tegnap találtam egy újabbfélét.

ugye?