A fapados repülésnek köszönhetően ismét kirándultunk egyet, ezúttal Nápoly és a Sorrentói félsziget volt az úticél. Mivel nem elsősorban a nagyvárosra voltunk kíváncsiak, hanem be akartuk járni az Amalfi partvidék városkáit, illetve a Vezúvot és Pompeit is, ezúttal autót béreltünk. Most nem voltak különösebb elvárásaim, csak a legolcsóbb kategóriát jelöltem be, igaz azt is Lancia Ypsilonnal illusztrálta a weboldal. Azért kicsit reménykedtem, hátha nem jut belőle, és hozzánk vágnak egy Fiat 500-ast. Bejött!
Az ember telhetetlen, a fekete helyett jobban örültem volna annak a fehér példánynak, amelyik kettővel mellette állt a kölcsönző parkolójában, illetve nem bántam volna, ha benzinest kapunk, nem dízelt. Sebaj, legalább szűz volt a lelkem (még az ajtó élén is rajta volt a védőszivacs), alig 350-et mutatott a kilométerszámlálója, ennél én is többet, 430-at toltam bele a bő három nap alatt. Százon 6,5-et fogyasztott, ami másfélszerese a gyári adatnak (4,2), de ha azt is nézzük, hogy ezt főleg dugóban araszolva, illetve hegyi szerpentinen, főként 2., 3. fokozatban hozta, akkor nem vészes.
Beülve gyorsan otthon éreztem magam, bár az eléggé fura volt, hogy a kormány tengelye nem az orromat, hanem a bal fülemet célozta meg. Valószínűleg ezért volt az, nem 10 óra 10 percnél fogtam a kellően vaskos, bőrborítású kormányt, pedig ott még külön vastagított is, hanem inkább 11:15-nél, így voltak előttem a karjaim. A kormány mögötti műszeregységben koncentrikus körökben helyezték el a sebesség-, a fordulatszámmérőt és a többi visszajelzőt. Stílusos, használható. Ügyes megoldás, hogy világítás felkapcsolása nem kapcsolja be a műszerekét is, csak ha valóban kevés a fény.
A karosszéria színére fújt műszerfalborítás nagyon hangulatos, viszont gyorsan porosodik, és a feketén ez eléggé meglátszik. A domború műanyagfelület viszont kövéríti az anyósülés utasát. Khmmm... ezt melyik autótesztelő venné észre, ha nem a feleségét ültetné oda?
Hely amúgy van bőven, legalábbis az átlagos, 176 centis magasságommal nem panaszkodhattam, csak a bal láb pihentetésére rövid kissé a kerékjárat hagyta tér. Az ülések az én ízlésemnek kissé magasak, és a vezetőének magasságállítása is csak az ülőlap hátsó részét emeli-süllyeszti. A borításuk alcantara volt, egy kicsit izzasztott, de a formájuk, kemény tömésük bejött. Az oldaltartásuk egész jó, ezt a kanyargós utakon értékelni tudtam. A fejtámla dizájnos, de inkább biztonsági, mint kényelmi szerelvény, kemény, nem sikerült a fejemet pihentetnem rajta. Az öv becsatolásának figyelmeztetése barátságos, de határozott: alapból a műszerfalon világít egy visszajelző, majd ha a sebesség 20 km/h fölé ér, akkor előbb halkan csipogni, majd hangosabban sípolni kezd.
Beültem magam mögé is. Beszállni nem ördöngösség, az előredöntött első ülés előre is csúszik, viszont nem jegyzi meg a pozícióját, így újra állítgatni kell. Hátul az üléssel nem volt probléma, az elsők alá akár hótaposóban is kényelmesen elfért volna a lábfejem, a térdhely is elegendő. A fejem viszont elérte, mit elérte, kiütötte a plafont, ami pont ott esik vagy 4-5 centit, ahol nem kéne. Ide 160 centi fölöttieket csak akkor ültessünk, ha hajlandóak oldalra billentett nyakkal utazni.
A csomagtartó apró, de ha a több rekesz üdítőt inkább házhoz szállíttatjuk, akkor belefér egy nagyobb bevásárlás is. A kézipoggyászunknak bőven sok volt. A kalaptartó viszont egy vicc, lásd a mellékelt ábrát.
Az ajtók jó szélesre tárulnak, parkolásnál vigyázni is kell velük. A külső tükrök jó nagyok, a belső nekem túl keskeny és zavaróan alacsonyan van, akadályozza a kilátást. Érdekes, hogy a burkolata nem fekete, hanem ahogyan a többi övvonal feletti kárpit is, világos árnyalatú. A kilátással amúgyis voltak bajaim: az A-oszlop vaskos, és simán elbújik mögötte egy robogós. Az pedig Nápolyban rengeteg van.
Az autónk ablakait villanymotorok mozgatták, lefelé mindkettőt automatán, felfelé csak a vezetőoldalit. Ezen vajon a Fiat spórolt autónként 5 eurócentet? Legtöbbször amúgy lehúzott ablakkal közlekedtünk, csak autópályán, illetve a nápolyi dugóban, illetve a nem túl bizalomgerjesztő Spanyol negyedben zárkózunk be, és hűtöttük magunkat a légkondival. Hamar megkaptuk a hideget, de ha a lábra is irányítottunk belőle, akkor fáztunk, ha nem, akkor meg melegünk volt.
Ok, eddig kb. a statikus benyomások (és a külsőről nem is írtam - nem is fogok), de milyen vezetni? A Fiat 500-at jó. Az 1.3 Multijetet kevésbé. A futómű stabil, szinte már keménynek is mondanám, bár a Thököly útnál egy kissé gyengébb minőségű kikötői úton sem rázta ki belőlem a lelket. Viszont néhány nagyobb kátyún felütött a rugózás. Erre írta Csikós, hogy gyenge a csillapítása. Aláírom. Viszont a Sorrento félsziget hegyi szerpentinjein, a sima aszfalton élvezet volt terelgetni.
Szűkebb kanyarokban, emelkedőkön vissza kellett kapcsolni kettesbe, hosszabb egyenesekben akár a négyet is elviselte, de legtöbbet harmadikban jártunk vele. Az autópályán végig sebességkorlátozás volt, így 120 fölé nem mentünk, ötödikben inkább a menet-, mint a motorzaj dominált. Nekem a váltója is tetszett, pontosan, határozottan vette a fokozatokat, egyedül a négyesből ötösbe ment párszor hármasba, de csak azért, mert az ötödikhez kissé túlságosan jobbra kell tolni a kart. Gyorsan megszokható.
A dízelnek viszont nem örültem. Reggel, hidegen mint egy traktor zakatolt, az ereje csak 1800-as fordulat felett jött meg, és 3500 felett már megint bántotta a fülemet, bár ott még húzott rendesen. Szimpatikusabb lett volna az autóskártyában is megörökített 1.4 16V.
Milyen autó a Fiat 500, kéne-e? Igen, kéne. Ezzel a felszereltséggel, de benzinessel nagyon kéne. Fehérben, vagy pirosban kéne. Városban kéne. Hegyi szerpentinen kéne. Nagybevásárlásra, autópályázásra, hosszú családi utazásra... nem annyira kéne. De azért kéne.
