Ez most nagyon offtopik bejegyzés, ezért legalább az illusztrációkra autós fotókat válogattam. Aki más képekre is kíváncsi, az a itt talál galériákat az elöntött Kolontárról.

Nem akartam Kolontárra menni. Illetve természetesen akartam, bennem volt az a szorító érzés, minden egyes végigkattintott galéria, megnézett videó után, hogy ott kéne lenni, segíteni valahogy. Ez csak erősödött, amikor a Totalcaron olvastam a V8-konyháról, majd arról, hogy streetsta és Orosz Doki utánpótlást vittek a TC-szerk tagok jóvoltából.

De.

Mindig az a de. Melóhelyen hajtás, nem kapnék szabadságot, amúgy is kevés van már... Kifogást mindig találni.

De.

De mindig van, aki segít az ilyen hezitálóknak, akik max a 1752 hívogatásával karosszékből támogatják a károsultakat. (Ez sem lebecsülendő, rengeteg zsé jött már ebből is össze!) Most Anna és Hajni malackarajos kajagyűjtő akciója jelentette a mentőövet, ha már nem főzünk a helyszínen, küldjünk utánpótlást mi is. Össze is jött vagy 10 tonna adomány, hurrá!

A Lurdy Ház parkolójában szombat délelőtt nagycsoportos fiam és én is leadtuk szerény hozzájárulásunkat, és ha már ott voltunk, segítettem a kamionra rakodásban is. Benedek pedig ülhetett az általa Saabként azonosított Scania fülkéjében, amikor az előregurult 20 métert. Neki ez volt a nap csúcspontja. Többen fotóztak, videóztak, így késő este elkezdtem túrni a netet, merre jár a szállítmány.

Így jutottam el - bő 5 év kihagyással - a v8cars.hu fórumára, ahol Robi, a V8-konyha főnöke fuvart (katasztrófatúristát) keresett másnap reggelre Kolontárra, hogy átadja a konyhát a váltásnak. Osztottam-szoroztam, autópályamatrica még érvényes, tank tele, mosás rég volt, rá fog férni, vasárnapra fix program nincs, akár indulhatunk is. Viszont gumicsizma, de jelenleg még egy bakancs sincs, így induljak neki? Különben sem akarok én katasztrófaturista lenni. Megint a hezitálás. Aztán mikor Robi másodjára jelezte a fórumon, hogy nincs jelentkező, felhívtam, hogy már van, reggel hatkor ott vagyok nála. A következő fél órában még megszerveztük, hogy Katát is felveszem, akinek a jelentkezését épp csak megelőztem. Ő egyébként egy légtisztító berendezést akart lejuttatni Kolontárra.

Lefelé Robi mesélt. Mesélt a konyha rengeteg segítőjéről, akik időnként egymástól nem férnek a munkához. Arról, hogy a meleg ételről rajtuk kívül senki nem gondoskodik, semmilyen segélyszervezet, vagy állami szerv. Mesélt a mindenhova odatolakodó sajtóról, az öltönyben leautózó, kezestlábast öltő, kamerába nyilatkozó, visszavedlő és már el is tűnő fejesekről. A kamerák jelenlétében felélénkülő látszattakarításról. És amikor belefáradt a mesébe aludt. Nem csoda, két heti folyamatos főzés-szervezés, kitelepítéssel, gátszakadás-riogatással vegyítve kiveszi az energiát az emberből.

Aztán megérkeztünk Ajkára. Ebből az irányból nem sikerült átjutnunk az útzáron, a rendőr vagy új lehetett, aki nem látta még Robit, vagy nem Kolontárra járt ebédelni. Nem hatotta meg a sztori: erre hordják az iszapot, nem mehetünk a csúszós úton. Devecser felől próbálkoztunk. Itt láttuk először a pusztítást, a derékig vörös házakat, fákat, iszappal feltöltött árkokat, az elöntött MOL kutat. Devecser végén még egy ellenőrző ponton kellett átjutnunk, majd hamarosan megláttuk a fotókról jól ismert elfektetett kukoricaültetvényt Kolontár határában. A falunak ez a vége kissé magasabban fekszik, itt csak az út volt vörössel szennyezett, meg az árok, ahova lemosódott a dzsuva.

Kilencre megérkeztünk Jeepzoli, a helyi V8-as házához, amit éppen nem öntött el az oldalirányban szétterülő iszap - előtte az utat igen. Így most van egy szép háza egy valaha szép faluban, ami nulla (0, zéró) forintot ér, de nem szívesen lakna benne ezek után. Miért? Mert az iszap még ott van mindenütt. És ki tudja mi van benne, mennyire fog porozni a takarítás után. Vasárnap szerencsére párás, ködös idő volt, nem porzott, de sáros sem volt a felület, mi a maszkot sem vettük fel. A nap végére csak nagyon enyén kapart a torkom.

Mielőtt a templomdomb mögé telepített konyhát meglátogattuk volna, Robi elkalauzolt bennünket a ground zeróra. Írtam már, hogy a fényképek nem adnak vissza semmit? A legmélyebben fekvő területeken lévő házakon jó két méter magasan húzódott a vörös sáv teteje. Ezeket a házakat le fogják rombolni. Itt pár utca megszűnik létezni. Nem csak lepukkadt, öreg házak, Jónéhány új, vagy nem túl régi, szép nagy otthon is a földdel lesz egyenlővé. A kerítések már nincsenek meg, a használható berendezési tárgyakat már kimentették, a tönkrementek nagy kupacokban állnak az udvarokon, az utcán. Az utca legvégén kotrógép, egy kisebb területről már halomba tolta a jó 10 centi vastag iszapréteget. Visszaballagtunk, fotóztunk. A lehangoló látványt a patak partján a helyreállított vasúti vágányok dobták fel, a vonatközlekedés hamarosan újraindulhat. A pontonhidat is lejjebb telepítették a katonák, a régi, elmosott hídnak már nyoma sincs, épülhet az új. A fenti oldalon viszont már lebontottak két-három házat, ezek voltak útban a védőgát építéséhez.

Ezek után felmentünk a dombra az amerikai-autósok konyhájához. Egy katasztrófavédelmis fontosságát hangsúlyozandó pont akkor igazított el három önkéntest, hogy csináljanak egy kis rendet, mert minden összevissza van: válogassák szét az ásványvizeket szénsavas és szénsavmentes kupacokra. No komment. (Buborékrendezés.)

A katasztrófatúristáskodás után Katival mi is beálltunk hagymát, krumplit, paradicsomot, paprikát pucolni, aprítani a paprikás krumplihoz és a lecsóhoz. És hallgattuk a történeteket, az elmúlt két hétről. A Merci-klubról, akik szintén lejöttek segíteni. A néniről, aki talán utolsó üveg ecetjét felezte meg, és küldte el nekik egy kis gyümölcsbefőttel együtt. A kötözködő, ÁNTSZ-szel fenyegetőző, háromtálcás mosogatót hiányoló majomról. És a főzésről :)

Mikor kifogyott a kezem alól a krumpli, elindultam a falu felső végére, ahonnan elvileg látszik a tározó. A ködös, párás idő miatt inkább csak a sziluettjét sikerült kivennem, de előtte a vörösre festett szántók, rétek annál beszédesebbek voltak.

Mire visszeértem már megérkezett a V8 és malackaraj fórumán toborzott váltás, és egyből nekiálltak egy kondér gulyásnak. Fél egy környékén megfőtt az első üst paprikás krumpli. Kezdtek jönni a fehérruhás önkéntesek, a fekete katasztrófavédelmisek és tűzoltók, a kék+láthatósági mellényes rendőrök, a piros mentők. Semmi perc alatt megebédelt párszáz ember. Közben jöttek sorban a forgatócsoportok is, interjúvolták Zoliékat, filmezték az aszfaltot tisztára mosó tűzoltókat. Kamera előtt minden gyorsabban ment, lehet, hogy folyamatosan kellene forgatniuk.

Robi szólt, hogy megtörtént az átadás, együnk mi is és induljunk haza. Szívesen maradtunk volna még segíteni a vacsora előkészítésében is, de már ott volt az új csapat, akik boldogultak nélkülünk.

Hazafelé Devecser határában nagynyomású vízzel tessék-lássék lemosták a kocsit egy útzárnál. Kb. annyi történt, hogy megforgatták a csövet a kerékjáratban és végighúzták a kocsi oldala mellett. Lemosás kipipálva, ezt is lehet mutatni a hiradóban. Este egy kézi mosóban még volt mit takarítani a kocsin.